Nemzeti értékeink, hungarikumok

Magyar Értéktár alapján  szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén a következő hungarikumok  szerepelnek.

A népművészet Mestere díj kitüntetettjeinek tudása és tevékenysége

A Népművészet Mesterei saját közösségükön belül elismert, a környezetükre hatást gyakorló, mintaadó alkotó egyéniségek, akik jelentős hagyomány-átörökítő és értékmentő tevékenységet végeznek. A magyar állam által ezen díjjal kitüntetett tehetséges népi alkotók a szellemi kulturális örökség különböző területeinek képviselői, a hagyomány hordozói, akik tevékenységük révén megfelelnek a nemzeti jegyzékre való jelölés kritériumainak, jelenleg 503 művész tagja a díjazottaknak.

A kunsági birkapörkölt karcagi hagyománya

A karcagi módra főzött kunsági birkapörkölt a Nagykunság népi táplálkozásának jellegzetes gasztronómiai értéke. A Nagykunság az Alföld legnagyobb állattartó körzete volt, a táplálkozásában a juhhús nagyon fontos helyet foglalt el. A nagyállattartó gazdálkodás miatt a tőkeállatnak számító marhát (szürkemarhát) és lovat nem fogyasztották eleink, de a juhhúst annál inkább. Még a 18. században is hatalmas nyájak beretválták a nagykunsági városok határát. A népi táplálkozásban a húsfogyasztás alapját tehát a juhhús adta. Az életmódból adódóan nem is lehetett más. A juh húsát nem tartósították, egy állat levágása után a teljes húsmennyiséget elfogyasztotta a család. Az a jellegzetessége a nagykunsági birkaételeknek, hogy a birkatestet egyszerre főzik meg. A kunsági birkapörkölt ízvilágában teljesen eltér az Alföld többi városában szokásos ételektől, de a Kunságon belül is a karcagi igen archaikus főzési technikát jelent. Az elem nevében szereplő „karcagi" jelző tehát nem elsősorban a helyszínt, hanem a főzési módot mutatja. Ez az állat húsának eleinte víz hozzáadása nélküli pörkölését, szinte sütését és az előzetesen megperzselt fejjel, körmökkel és farokkal, valamint a pacallal és belsőségekkel történő együttfőzését jelenti. A pörkölt fűszerezéséhez pedig csak vöröshagymát, őrölt- és csövespaprikát, valamint sót használnak. A főzés akkora öntöttvas lábasban történik, amelyben az egész állat húsa elfér.

Élő hagyományok Kalocsa kulturális terében: hímzés, viselet, pingálás, tánc

A tarka virágú kalocsai hímzés és pingálás messze földön ismert, és gyakran magával a magyar népművészettel azonosítják. Ez a művészeti ág/tevékenység a Kalocsa 18–19. századi határában kialakult falvak: Drágszél, Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár, Újtelek, és a hozzájuk tartozó településrészek hagyományos paraszti kultúrájának sajátos eleme. A jellegzetes nyelvjárása, népművészete, katolikus vallása által jól körülhatárolható, földrajzilag a Kalocsai Sárköznek nevezett régióban élő néprajzi csoportot potának nevezik a környező falvak lakói. A ma is alkotó író-, pingáló- és hímzőasszonyok a kalocsai népművészet hordozói és életben tartói. A hagyományőrző csoportok, a néptánc együttesek, a múzeum, a népművészeti ház e jellegzetes kultúra, a népművészet által meghatározott kalocsai identitás őrzői. Kalocsa és valamikori szállásainak lakói elkötelezettek népművészetük iránt. Számos alkalmat teremtenek viseletük, táncaik bemutatására (Szent Iván éji Mulatság, Duna menti Folklórfesztivál, Kalocsai Paprika Napok, falunapok, szüreti bálok). Ezeken az eseményeken a legfiatalabbtól a legidősebb korosztályig mindenki részt vesz, így egyben jó alkalmak a kultúra átörökíthető elemeinek továbbadására. A városban nagy szerepet kap az iskolai és a művészeti oktatás kereteiben zajló hagyományápolás.

Mezőtúri fazekasság

A Nagykunság déli részén található Mezőtúr gazdag kézműves múltjából a 19. század közepétől kiemelkedett a fazekasság. Az itt készült használati tárgyak, dísztárgyak az ország legtávolabbi részére is eljutottak. Aki csak felületesen ismeri a város történetét, az is tudja, hogy a túriak a vásárukról és a korsóikról voltak híresek, illetve ma is ezek a fő nevezetességeik. Mezőtúr fazekassága a múltból megörökölt hírnevét és a magyar kézművesség történetében elfoglalt jelentős helyét megőrizve ma is él, fejlődik. Az itt felhalmozódott tudás hordozói azok a műhelyek, kisebb vállalkozások, ahol a helyben tanult mesterek dolgoznak, illetve oktatnak. A műhelyekben a jelenkori igényeknek megfelelő tárgyak készítése mellett komoly értékmentő munka is folyik: egy több száz év alatt kiforrott tárgykultúra emlékeit őrzik kiégetett kerámiában, technikai tudásban, szakmai hozzáértésben. A mezőtúri fazekasság nem csupán a helyi mesterek számára fontos, nem csupán a megélhetés egyik formája. A város lakosainak identitását nagyban meghatározza, hogy van egy híres szakma, melynek gazdag múltjára és létező jelenére mind elődeik, mind a mai emberek büszkék lehettek és lehetnek. A helyi turizmus is alapvetően erre a kultúrára épül. Mivel maga a város, és lakói időben felismerték, hogy ennek az értéknek segítség kell, hogy fenn tudjon maradni, különösebb külső beavatkozás nélkül létrehozták azokat az intézményeket (múzeum, tájház, iskola, stb.), amelyek hitelesek és erre az értékőrzésre alkalmasak lehetnek.

A magyar solymászat

A magyarság solymászati múltja több, mint ezer évre tekint vissza, hozzá tartozik a magyarságtudathoz, és mint ilyen végigvonult az egész történelmén. A solymászat röviden ragadozó madárral történő vadászatot jelent, bővebben egy életformát és az azt élő közösséget, amelynek a középpontjában a solymászat áll. Ide tartozik a ragadozó madarak és a természet szeretete, a vadászat ismerete ugyanúgy, mint a vadászmadarak  betanítása, tenyésztése, felnevelése, tradicionális solymászati felszerelések elkészítése, használata, a történelmi solymászmúlt feltárása, a hagyományok ápolása, szemléletformálás és tanítás, a solymászati tudás átadása, solymászati  rendezvények  szervezése és megtartása, közösségépítés, helyi  közösségek bevonása, továbbá a solymászat képviselete hazai és nemzetközi rendezvényeken.

A halasi csipkevarrás élő hagyománya

Kiskunhalason – egyedül az országban – több mint 100 éves hagyománya van a halasi csipke varrásának. 1902-ben indította világhódító útjára a megálmodója, Dékáni Árpád ifjú rajztanár és Markovics Mária, a fehérneművarrónő, akiknek a halasi csipke varrásának semmihez sem hasonlítható módszerét köszönhetjük. A halasi csipke elkészítése roppant aprólékos, időigényes, száz százalékos kézimunka, amely hófehér és leheletfinom cérnával, és a szinte láthatatlan tűvel történik. Készítésének titkát csak a beavatottak, a halasi csipkevarrók ismerik, akik száma a kezdetektől (80–100 fő) napjainkig (11 fő) nagyon változó volt. A halasi csipke hivatalos védjegye 1935 óta a három egymáson keresztbe fektetett hal, amely még a legkisebb (2–3 cm-es) csipkében is megtalálható. A halasi csipkék mind a mai napig is az évszázados tervek alapján, az eredeti motívumok és öltésminták felhasználásával készülnek a halasiak és a magyar iparművészet dicsőségére.

Matyó örökség – a hímzés, viselet, folklór továbbélése

A matyóság sajátos népművészete a néprajzi csoport hagyományos népi kultúrájának, társadalmának, a település szerkezetében is megnyilvánuló életformájának, mély római katolikus vallásosságából fakadó szellemi műveltségének, vagyis több évszázados gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének köszönhette kialakulását. A magyar nemzeti kultúra megformálódásának időszakában (19–20. század fordulója) a matyó népművészet a reprezentatív magyarságkép egyik megjelenítőjeként vált közismertté. A matyó népi műveltség összetevői – népművészet, vallási hagyomány, a jeles napok és a rítusok világa, hagyományos kézműves tevékenységek, tánc-, népdal-, népzenei- és szövegfolklór, népnyelv – ma is élő elemei a közösség kultúrájának. A matyó hagyomány nem változatlan örökség, annak tartalmát az itt élők mindig újra fogalmazzák, s az egymást váltó generációk ebből merítenek önazonosságuk megerősítéséhez.

Pünkösdi templomdíszítés Mendén

A templomdíszítés szokása Mendén pünkösd ünnepéhez kapcsolódó, egyházi keretek között zajló tavaszköszöntő szokás. A három napos ünnepi időszakhoz kapcsolódó hagyomány elsősorban a helyi, szlovák eredetű evangélikus közösség tagjait érinti, de a mendei katolikusok és a környező települések evangélikusai is gyakori résztvevői az eseménynek. A templomi májfaállítás szokásában a gyülekezet tagjai nemek és korcsoportok szerinti munkamegosztásban vesznek részt. A férfiak a fák kivágását, szállítását, elhelyezését végzik, míg az asszonyok és gyermekek dolga a fákra kerülő textilek elkészítése, és a fák kendőkkel történő díszítése. A szalagokkal, hímzett és horgolt kendőkkel feldíszített nyolc nyárfa kitölti a templom két padsora közötti belső teret. A gyülekezet tagjai a májfák alatt ülve hallgatják végig az istentisztelet. Az evangélikus gyülekezet tagjai egész éven át aktív közösségként működnek, azonban kiemelkedő szerepe van a hagyomány fenntartásának a csoportidentitás folyamatos megerősítésében. Ennek része az ünnep előtti készülődés, a munka megszervezése, a feladatok kiosztása, az új résztvevők helyének, feladatának megjelölése, és a díszítés utáni közös étkezés.

Tikverőzés Mohán, Maszkos, alakoskodó, farsangi szokás

A tikverőzés farsang utolsó napjához, húshagyó keddhez kapcsolódó alakoskodó szokás. A falu fiatal legényei a szokáshagyomány által meghatározott maskarákban, házról házra járva adományt gyűjtenek, emellett jellegzetes tevékenységük az emberek arcának bekormozása. A szokás a nevét a tojásadomány begyűjtése közben végzett „tyúkverésről" kapta, amely egyébként a jószág termékenységét, bőségét szimbolikus cselekedettel segíti elő: a tyúkok fenekét a bottal jelképesen megütögetik. Az eredetileg az ország más vidékein is különböző változataiban ismert szokás mára Magyarország területén Mohán maradt fenn a legszívósabban, a közösség szerves gyakorlataként. Ennek egyik oka a farsangi szokás szervezettsége, tudatos hagyományozása. A különböző generációk tovább adják egymásnak az öltözeteket és a szokás menetrendjének tudását, s annak a külső szemlélő számára láthatatlan fortélyait is. Emellett az önkormányzat és a helyi civil szervezet is tudatosan segíti a megőrzést. A farsangi szokás, bár a környékbeli településekről sokan látogatják, és rendszeres a sajtó felbukkanása is, mégis a mohai lakosság sajátja és legjelentősebb eseménye egyben.

Emmausz Bólyban. Húsvéthétfői népszokás

A húsvéthétfői Emmausz-járás több mint 100 évre visszanyúló, bibliai gyökerű, német nemzetiséghez kapcsolódó szokás, amely a mai napig aktívan él a városkában. Húsvéthétfőn a délelőtti kálvária-dombi szentmise után megtelnek a bólyi pincefalu présházai. A családok, baráti társaságok meghívásra érkeznek, de sokan több helyre is betérnek, látogatják egymást. A pincegazdák az úton arra járó ismerősöket is behívják asztalukhoz. Az együttlét lényege a társas étkezés (a húsvéti ételek és a pincegazda kínálta borok ünnepi hangulatban, de kötetlen formában való közös elfogyasztása), a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt megmozgató szabadtéri játékok. Énekszótól, zenétől, nevetéstől, beszélgetéstől hangosak a pincesorok. Mindez a kölcsönös ismerkedésre, a közösségi kapcsolatok megerősítésére, vagy újak kialakítására ad alkalmat az ünnep kereteiben, kimondatlanul is szimbolizálva a bibliai emmausz-történet lényegét: meghívlak asztalomhoz, hogy megtudd, ki vagyok. A Bólyba az 1700-as években betelepült svábság (akkor az összlakosság 90-át alkották) által kialakított szokást mára az egész város magáénak érzi, és egyaránt éltetik a II. világháború után betelepített felvidéki magyarság és a rendszerváltás után pincetulajdonossá váló, bólyi gyökerekkel nem rendelkező Németországból érkező családok is.

A molnárkalács borsodnádasdi hagyománya

Borsodnádasd élő néphagyománya a molnárkalács ostya sütése. Az édesség a római katolikus liturgiában használt szentelt ostyából alakult ki. A régmúltban a helyiek a mindennapok mellett elsősorban nagyböjt, húsvét, karácsony ünnepein és a fonóházban, lakodalmak során készítették. A hagyomány őrzése a családokon belül öröklődött, egészen napjainkig. A népi süteményt kerek tányérú, ollószerűen nyitható sütővassal állítják elő. Településünkön kiemelkedően nagy a sütővasak előfordulása, mert a helyi Lemezgyár létrejötte (1864) után a kétlaki (paraszti és ipari) életformát folytató dolgozók az üzemben a vasak készítéséhez szükséges alapanyaghoz, szakértelemhez, gépekhez jutottak. A többszáz borsodnádasdi sütővas között nincs két egyforma, mindegyik más-más egyedi motívumot, szöveget hordoz. Az utóbbi évtizedben a Városi Önkormányzat és több civil szervezet felismerve a hagyomány közösségformáló erejét, bemutató sütéseket, fesztiválokat szervezett a népszokás továbbfejlődése érdekében. A szervezett hagyományőrzés hatására egyre több fiatal vált a molnárkalács sütés tradíciójának aktív részesévé, tudatos és lelkes művelőjévé.

Sárköz népművészet: szövés, hímzés, gyöngyfűzés, viselet

Sárköz sajátos, gazdag népművészetének kialakulása az itt élő református lakosság 19. századi Duna-szabályozást követő ármentesítése után bekövetkező gyors meggazdagodásának egyenes következménye. A jellegzetes szőttes- és hímzéskultúra, a gyöngygallér, a színes, nemes anyagokból álló viselet, az ahhoz tartozó kiegészítők - a gabóca csipke, a tornyosbársony - a nyelvjárás és a tájegységre jellemző népdalok és táncok együttesen határozzák meg a sárköziek kulturális önazonosságát. Mindez manapság a Sárközi Lakodalom elnevezésű rendezvényen jelenik meg egyszerre, így a program a sárközi népművészet és folklór átadásának, továbbélésének, láthatóvá válásának jó alkalma. A ma élő és alkotó sárközi kézművesek (többségében a Tolna Megyei Népművészeti Egyesület tagjai), hagyományőrző egyesületekben tömörülő néptáncosok, népdalénekesek, népzenészek a hagyományok életben tartói és továbbadói.
Az átörökítés folyamatában jelentős szerepet vállalnak az oktatási intézmények. Pedagógiai programjaikban kiemelt óraszámban szerepelnek a sárközi hagyományok.

Kassai-féle lovasíjász módszer

A „Kassai-féle lovasíjász módszer" egy világszerte elterjedt hagyományőrző, sport és szabadidős tevékenység kidolgozott rendszere. Kassai Lajos a IX-X. századi magyar harcművészetre alapozva két évtizedes kísérletezés és edzés eredményeként fejlesztette ki a lovasíjászat modernkori szabályrendszerét és edzésmódszerét, amelyben fontos elem volt a történelmi hagyományok kutatása, feltárása, és átültetése a mai körülmények közé. A módszer lényege az ember és a ló egységes képzési rendjében, az edzések szigorú rendszerében, a vizsgák és versenyek szabályzat szerinti lebonyolításában fogalmazható meg. Fontos eleme a közösségépítés, amely táborok, nyílt napok, versenyek, bemutatók, élő történelemórák, nemzetközi edzőtáborok tartásában és Magyarország nemzetközi képviseletében nyilvánul meg. A lovasíjásznak tudnia kell meghatározott távolságon belül vágtató lóról előre, oldalra és hátra minél több és pontosabb lövést leadni. A lovassportok között egyedülállóan a lovak és a versenyzők utaztatása nélkül, eltérő időben és helyen versenyezhetnek bárhol a világon. A magas színvonalú képzést komoly elméleti és gyakorlati tudással rendelkező tanárok biztosítják. Kassai Lajos napjainkban 16 országban tanít. A technikai tudás és a tapasztalat átadása mellett jelentős hangsúlyt helyez a hagyományok ápolására, a természet és az ember közötti egyensúly fenntartására, az emberi tudat, lélek és szemlélet formálására. A módszer terjesztésében a világszervezet több mint kétszáz tagja egyesületekbe (kánságokba, törzsekbe) szerveződve vesz részt. Életük középpontja a lovasíjászat. A lovaglással szorosan kapcsolódnak a természethez, az íjászattal önismeretüket fejlesztik. A Kassai-féle lovasíjász módszer olyan tudást, tapasztalatot és életmódot örökít át a 21. század emberére, amely alkalmas arra, hogy a modern korban természetközeli élményt nyújtson, és belső egyensúlyt teremtsen.