Cézanne kiállítás: kötelező

Cézanne és a bizonytalan perspektíva: ezt a címet is adhatnánk a Szépművészeti Múzeum október végén nyílt tárlatának, melyről előzőekben már beszámoltunk – itt.

Kezdeti szárnypróbálkozásai mellett vázlatokat és a leghíresebb képeit, a Kártyázók és a Fürdőző ciklusból többet, csendéleteket, s azok ihletőit is megtekinthetjük, aki sokszor legjobb barátja, Émile Zola támogatásával lendült át néhány keményebb életszakaszán.

Ha már Zola, akkor érdemes visszaidézni Sára, a tárlatvezető részletgazdag és izgalmas elbeszélését arról, hogyan is kapcsolódik Cézanne életébe. Az apai ágon olasz író (kinek a Patkányfogó című regényét számtalanszor megfilmesítették) és a „rendes" pályára, jogásznak szánt Cézanne iskolatársak voltak, s Zola volt az, aki a festészet felé terelgette barátját. Miután Zola Párizsba költözött, számtalan levéllel bombázta a Aix-en-Provence-ban maradt, ímmel-ámmal jogászattal kacérkodó Cézanne-t, többek között olyasmivel, hogy „El kellene már döntened, hogy betintázod-e a jogász talárt" és „Milyen festő az, aki nem járt még Párizsban?" Hozzá kell tenni, hogy akkoriban Párizs volt nem csak Franciaország, de a világ közepe is a művészvilág számára. Cézanne az unszolására végül el is ment a fővárosba, ami állítólag lenyűgözte, de fél év után hazaköltözött, majd ismét vissza – szabadult volna és vágyott is utána. Innen ered elterjedt (eposzi) jelzője, az Aix-i remete.  

Mindenesetre hivatásaként a festészetet választotta apja megadó engedélyével, aki képzőművészeti főiskolába küldte, hogy ha már festő lesz, legalább legyen „rendes festő". Sose vették fel. Ennek több oka is lehetett, például az, ahogy a tárlatvezető magyarázta: Cézanne nem tisztelte az akkoriban egyetemesnek számító képzőművészeti elveket, például nem tartotta be a perspektívát. A Csendélet kosárral című képén ki-be dőlnek a tárgyak, az korsót felülről, a kisebb tárgyakat és a tű fokán billegő, terebélyes kosarat oldalról, a tartalmát megint fölülről láthatjuk. „Vajon honnan szedte Cézanne a körtéit, hogy mindegyik más alakú és méretű?"

Ezen felül Cézanne egyáltalán nem becsülte a kontúrok és részletek kidolgozását. Kedvelt szokása volt például híres remekműveket, szobrokat lerajzolni. Előbbieket kicsit, a kártyázók esetében sokadik reprodukciójában viszont nagyon átértelmezte. Utóbbi esetben viszont inkább mozdulatlanságuk miatt ragadott rajzeszközt, mint a remekmű miatt. Ugyanis Cézanne nem annyira tudott rajzolni, s ez amellett, hogy köztudott, gyönyörűen látszik is a kiállított skicceken. Modell után azért készített jó néhány képet, leginkább feleségéről, Hortense-ről, ki csodával határos módon órákig tudott mozdulatlanul ülni. Ennek ellenére sem tudjuk meg, hogy nézett ki Madame Cézanne, mert férje nem tartotta lényegesnek az arc kidolgozását, nagyobb hangsúlyt festett a komplementer színek hullámzására, a zöld-piros kidolgozására, mely különösen szembeötlő a Madame Cézane piros fotelben című munkán. Jól tesszük, ha ezt a vonalat keressük és csodáljuk is egyúttal a képeiben: a színek áradását és vibrálását, egymásra hatását. A kész képeinek egyik alapvető kritériuma volt a festő korai éveiben, hogy a múzeumba akaszthatók legyenek. Ez az érve megváltozott valamelyest, amikor megismerkedett Pissarróval, aki a tájképfestészet és a plein air szépségeibe próbálta bevezetni. Kevés sikerrel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek Cézanne-tájképek, épp ellenkezőleg: kedves tája, Aix-en-Provence 1000 méteres magaslata, a Saint Victoire-hegy, jellegzetes, visszatérő témája volt. Mikor Pissarróval együtt festettek, úgy érezte, Cézanne belülről szeretné valahogy megfejteni a hegyet, technikája és látásmódja teljesen különbözött az övétől, s gyakorlatilag mindenkiétől.